Az információs társadalom egyik központi eszköze a számítógép. Az asztali gépek megjelenése hozta a számítástechnikában azt az áttörést, amely a tömeges használat lehetőségét is megteremtette. A számítógépek negyedik generációjához köthetjük mindezt, aminek megjelenése az 1970-es évek első felében történt.

Napjaink számítógépeiben a méretek csökkentése és a teljesítmény növelése a jellemző. Egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a hálózatok, a párhuzamosan végrehajtandó feladatok.

A hordozható gépekre vonatkozó egyedi információkat soroljuk ebbe a kategóriába. Az általános jelemzők leírását az aztali gépek között találja meg az érdeklődő. 

A hordozható gépekkel kapcsolatban több "legenda" is kering az informatika világában. Ma már ezek jelentős része történeti érdekességként kezelendő, de alkalmas arra is, hogy a tájékozatlan felhasználóban kételyeket ébresszen.

A magyar lakások (családi házak) jelentős részében nincs külön dolgozószoba, de sokszor gondot okoz a nagy helyet foglaló eszközök állandó helyen tartása is. A hordozható számítógép éppen azok számára jelenthet megoldást, akik kis helyen több dolgot szeretnének megoldani.

Összeállításunkban olyan információkat teszünk közzé, amelyek segítik azok eligazodását is, akiket csupán most kezd foglalkoztatni a kérdés.

Lyukkártya (1920-as évek) Az Információs Korszak talán legkorábbi ikonjának az egyszerű 18,73 cm x 8,26 cm-es lyukkártyát, közismert nevén IBM kártyát tekinthetjük. A vállalat 1928-ban mutatta be a kártya megújult változatát, mely téglalap alakú lyukakkal és 80 oszloppal rendelkezett. Ez az IBM Computer Card lett az eredménye a vállalaton belüli két fő kutatócsoport versenyének: Thomas Watson kérésére mindkét fél titkolta munkáját a másik elől. A lyukkártya a Nagy Gazdasági Világválság idején vált híressé és alapvető részévé az adatfeldolgozás és a populáris kultúra világának. Profithozama igen jelentős volt a 20. század közepén, akkoriban az IBM gyors növekedésének egyik fő sarokköve lett. Az 1950-es évek második felében a lyukkártya eladások tették ki az IBM bevételének 20% -át. Egy ilyen kártya önmagában igencsak szerény adathordozó, összeségében azonban fél évszázadon át az IBM kártyák tárolták el a világ ismert tudásának közel egészét, ami mai mércével mérve is hatalmas teljesítmény. Az 1990-es évek elejéig - jóval azután is, hogy a vállalat felhagyott a kártyák értékesítésével - bevett szokás volt az IBM-eseknél, hogy különféle célokra alkalmazták ezeket az adattárolókat: például jegyzetelésre, vagy naptárként.   A ferritgyűrűs tár - az első nagy-megbízhatóságú mágneses RAM (1953) Feltalálásában többen játszottak kiemelkedő szerepet. An Wang (1920-1990) kínai-amerikai mérnök az 1949-ben benyújtott szabadalmában a ferromágneses anyagok mágnesezési hiszterézisét használta a bináris 0 és 1 ábrázolására. A két stabil mágneses állapotot a mágneses gyűrűn átfolyó áram irányával tudta beállítani. Kiolvasáskor ellentétes irányú árammal az „1” állapot a „0”-tól jól elkülöníthetővé vált. Az olvasással kitörölt „1”-et azonban egy írási ciklussal vissza kellett írni. Jan A. Rajchman (1911-1989) (RCA) lengyel-amerikai villamosmérnök az átmágnesezést két féláram összegzett mágneses terével hozta létre, így megteremtette a lehetőségét a gyűrűk (így a bitek) egyedi címzésének. Jay Forrester (1918-) (MIT) a teljes rendszer részeként kidolgozta a háromdimenziós mátrix szervezést is. A tömeggyárthatóság alapjait Ernst Albers-Schönberg német keramikus fektette le. Ferrit (ferromágneses kerámia) anyagból porkohászati eljárással készített tetszőleges alakú és méretű, valamint beállítható jelleggörbéjű gyűrűket. A ferrittár jelentőségét felismerve az IBM több mint 15 millió $-ért megvásárolta a szabadalmi jogokat, és 1953-tól beindította a nagyüzemi gyártást.                      A ferritgyűrűs tárakat legtöbbször (legalábbis az olcsóbb ázsiai gyártásig) Amerikában, vagy például a magyarországi Tabon fűzték kézzel a megbízható pontos munkához szokott, betanított falusi asszonyok. A gyöngyfűzéshez hasonló munka 2-3 mm átmérőjű gyűrűknél nem jelentett gondot, de a 3-4 rézhuzal átfűzése a több ezer 0.1-0.2 mm-es, rendkívül törékeny gyűrűn már embert és szemet próbáló feladat volt. Nagy megbízhatóságuk és viszonylag egyszerű gyárthatóságuk miatt a második generációs számítógépekben (az IBM, DEC és ESZR gépcsaládokban is) szinte kizárólagosan ferrittárak szolgáltak operatív tárként. Az a tulajdonságuk, hogy áramkimaradás esetén sem vesztették el tartalmukat, sok esetben még a félvezetős tárak megjelenése után is indokolta alkalmazásukat. Ezért például nemcsak a Gemini és Apolló űrhajókon, hanem az űrsiklókon is ferrittáras számítógépek működtek. A Challenger katasztrófa után (1986) a fedélzeti számítógép ferrit tárából az adatok a robbanás és tengervíz után is kiolvashatók voltak. Az 1950-es évek végétől az 1980-as évekig a működési elvek nem változtak, csupán az ár-, és teljesítmény-mutatók javultak jelentősen.   Selectric írógép (1961) Az IBM® Selectric írógép radikális újítás volt, mely teljesen felkavarta az üzleti gépíró-piacot. Átalakította a sebességet, pontosságot és flexibilitást, amivel egy írott szót az ember lejegyezni képes. Továbbá hozzájárult, hogy az írógépbillentyűzet elsődleges interakciós móddá váljon az emberek és számítógépek között.     Az 1961-ben útjára indított Selectric gépíró ötlete egy éjszaka alatt született meg és az első 30 napban felülmúlta a 6 hónapra jósolt eladási mutatókat: „ A csapattal úgy gondoltuk, hogy 50-60-at fogunk eladni, ehhez képest 500-600 darabot sikerült értékesíteni” – emlékezett vissza John Vinlove IBM értékesítő a USA Today-ben 1986-ban közölt cikkben, mely az írógép gyártásának 25. évfordulója alkalmából  jelent meg. A gyártósoron 20 ezer írógép gyártását tervezték az első évben. Ehhez képest az év végére 80 ezer megrendelést kaptak. 1986-ra több mint 13 millió Selectric-et értékesítettek. Több mint 25 éven át a Selectric írógép a legtöbb irodai asztalon megtalálható volt. Akkoriban a maga közel 2800 alkatrészével – melyek közül a legtöbb teljesen új fejlesztés volt– a Selectric lett (még az IBM számára is) a legradikálisabb kezdeményezés, ami az 1930-as évektől napvilágot látott az üzleti életben, s szinte azonnal piacvezetővé is vált. A Selectric-fejlesztésének szíve egy golf labda alakú írófej volt, mely felváltotta a megszokott szabvány emeltyűrudas betűkarszerkezetet. Egy másik fontos dizájn-újítás volt a cserélhető betűkészlet, ami a századfordulós Blickensderfer írógép példáján alapult. Ennek köszönhetően többféle betűtípus és nyelv vált elérhetőve ugyanazon az eszközön. (Írásos forrással nem alátámasztott „legenda”, hogy a Selectric név az elektromos írógép (electric typewriter) és a cserélhető betűkészlet szavak (changeable typeface) ötvözéséből született). 1975-től az IBM hozzájárul az évente megrendezett gépíró-világbajnokság lebonyolításához. Éveken keresztül az ő gömbfejes írógépeivel induló versenyzők szerezték meg az első helyet. További fontos, méltatlanul elfeledett tény, hogy a Selectric nagyon nagy szerepet játszott abban, hogy a forradalmi IBM System/360 billentyűzet-alapú beviteli eszköz lett: először egy módosított Selectric-et kötöttek rá a 360-ra, minek köszönhetően értelmet nyert a számítógéppel való valósidejű interakció fogalma. Annak ellenére, hogy tagadhatatlan mérföldkő volt mind a szövegszerkesztés, mind az adatbevitel számpontjából, eljárt felette az idő: a személyi számítógépek és a „százszorszép” fogaskerekű nyomtatók megjelenése után 1986-ban felhagytak a szériagyártással.   A POWER mikroprocesszor (1980-as évek) Az elektronika fejlődésében új korszakot nyitott, amikor a számítógépek – addig külön integrált áramkörökből összeállított – központi műveletvégző egységét, az ún. CPU-t (Central Processing Unit) külső vezetékezés nélkül, egyetlen VLSI lapka felületén valósították meg. A mikro jelző a mikroáramköri technológiára utal, nem pedig a kis méretre, és különösen nem a kis teljesítményre. Az első mikroprocesszorokat három egymástól független amerikai kutatócsoport készítette el. Az MP944-nek nevezett első mikroprocesszor családot az amerikai haditengerészet megbízásából az F14a (TomCat) vadászrepülőgép fedélzeti számítógépéhez Ray Holt és csapata készítette 1968-1970 között. Az első kereskedelmi célú univerzálisan programozható mikroprocesszort 1971-ben az i4004-et Federico Faggin az akkor újonnan alakult Intel mérnöke tervezte. A csoport vezetője a magyar származású Vadász László volt. Az első egy lapkán megvalósított teljes számítógépet MCU-t (MicroComputer Unit), TMS 1000 néven a Texas Instruments-nél Gary Boone szabadalmaztatta 1972-ben.     A mikroprocesszorok gyors fejlődését tömören a Moore törvénnyel lehet szemléltetni, miszerint az egy szilícium lapkán megvalósított tranzisztorok száma közel kétévente duplázódik. Így például az 1971-es i4004-ben csak 2300, a 2008-ban megjelent kétmagos Itanium 2 nevű processzorban már kétezer-millió tranzisztor működött. A mikroprocesszorokat több tulajdonság mentén lehet jellemezni. Az egyik nagy csoportot a komplex utasításkészlettel programozható ún. CISC processzorok alkotják (pl. i8080,…Z80, ix86, P1-P4,..). A másik csoportba az 1980-as évek közepén kifejlesztett, csökkentett számú utasítást (elsősorban regiszter műveleteket) végrehajtó, valamint a tárból adatot betöltő és oda elmentő ún. „load, store” RISC processzorok sorolhatók (pl. IBM POWER). CISC processzorokkal működik a legtöbb asztali és hordozható személyi számítógép. Ugyanakkor gyakran RISC processzort alkalmaznak a nagyobb teljesítményű központi számítógépekben, hálózati eszközökben és beágyazott rendszerekben. A mikroprocesszorok meghatározó jellemzője az egyszerre feldolgozható adatbitek szélessége. Ez alapján szokás őket 4-8-16-32-64 bitesnek nevezni.   A hajlékonylemez, a „Floppy” (1971)   Az első műanyag fóliás hordozójú mágneslemezes adattárolót az IBM-nél Allan Shugart vezetésével fejlesztették ki 1971-ben. A 8 inch méretű négyzetes műanyag tokban elhelyezett vékony hajlékony (közismert nevén floppy) fólia vasoxiddal bevont felülete a magnószalaghoz hasonlóan tárolta a közel 100 kilobájt méretű digitális információt. A középső lyukasztáson keresztül motor forgatta a lemezt. A tok belső felülete a súrlódás csökkentésére poliészter bevonattal készült. A 3½ inches un. mikro-floppykat még megelőzte az 1974-ben kifejlesztett 5¼ inch tokméretű, a 8 inchessel azonos szerkezetű ún. minifloppy, amit szintén Al Shugart tervezett a kalkulátorokat és mikroszámítógépeket gyártó Wang Laboratories-nak. Az 5¼-es minnifloppy-k nagyban hozzájárultak a személyi számítógépek elterjedéséhez, mivel viszonylag elérhető áron nagy tömegek számára biztosították a digitális adattárolást. A kezdeti személyi számítógépekben a minifloppy-n volt az operációs rendszer, és a felhasználói programok nagy része is. Az 1970-es évektől az akkor még elérhetetlen merevlemezek miatt az adattárolásra-, hálózatok híján pedig a számítógépek közötti adatátvitelre a floppy volt a legfontosabb megoldás. Floppy lemezekből a folyamatos fejlődés következtében számos változat készült. Méretük az eredeti 8 inchről 2 inchre csökkent. Tároló kapacitásuk a kezdeti 100 Kbájtról egészen 750 Mbájtig növekedett. A folyamatos fejlődés ellenére a floppy-k a lényegesen nagyobb tárolókapacitású optikai tárak-, (CD, DVD) és a könnyebben és biztonságosabban kezelhető elektronikus (USB csatlakozású Flash) adathordozók megjelenése miatt 2000 után gyakorlatilag teljesen kiszorultak. Használatuk három évtizedében olcsóságuk miatt is nagyban segítették az informatika általános elterjedését.   A merevlemez, a  „Winchester” (1970-es évek)   Hasonlóan a hangrögzítés fejlődéséhez, ahol a kezdeti viaszhengereket a hanglemezek váltották fel, az első számítógépekben háttértárként használt mágnesdobokat is kiszorították a mágnesezhető bevonatú korong alakú lemezek. Az első mágneslemezes adattárolót az IBM 350 RAMAC (Random Access Memory Accounting and Control) nevű számítógéphez fejlesztették ki 1956-ban.  A tároló egység 50 db ~60 cm átmérőjű-, egyenként 100 kilobájt kapacitású ~2mm vastagságú merev alumínium lemezből állt, melynek teljes kapacitása így 5 MB, átlagos adatelérési ideje 0.6 mp, tárolási sűrűsége 2 Kbit/cm2, ára 50 000 USD, tömege pedig közel 1 tonna volt.          A merevlemezek területén a legtöbb újítás évtizedeken át az IBM nevéhez kapcsolódott. A ma korszerűnek tekintett merevlemezek ősében, az 1973-ban kifejlesztett IBM 3340 típusszámú egységben alkalmaztak először például zárt házat, légpárnán úszó író/olvasó fejet és hibajavító áramkört. A különösen Magyarországon széles körben alkalmazott Winchester elnevezés az IBM 3340 lemezegységet kifejlesztő csoport vezetőjétől, Kenneth E. Haughtontól származik. A tároló eredetileg ugyanis 2 db 30 MB kapacitású merevlemezt tartalmazott, és mivel az egyik legismertebb amerikai vadászfegyver a Winchester (model-1894), a .30-30-as néven vált közismertté, az új fejlesztésű merevlemezt is Winchesternek nevezte el.   A mágneslemezes adattárak számos változatban készültek, például fix fejekkel, cserélhető lemezkötegekkel, hajlékony (floppy) hordozó lemezzel és zárt egységként. A merevséget biztosító hordozó anyag kezdetben alumínium ötvözet volt, melyet újabban az üveg váltott fel. Mágnesezhető rétegként korábban (a barna színű) vasoxidot, ma a kobalt ötvözetet alkalmazzák. A korszerű lemezek szürkés színe a kopásállóság elősegítésére felvitt grafit rétegnek köszönhető. Az összes változatot mára csak a Winchester szerkezetű, (tehát zárt házban a forgató- és olvasófej-mechanikával egybeépített) tároló egység élte túl. Sikerének elsődleges okai a nagy megbízhatóság, az áramellátás kimaradása esetén is megtartott adattartalom, a gyakorlatilag korlátlan írás és olvasás lehetősége, valamint az egyre olcsóbb ár. Az Allan Shugartról (1930-2006), a mágnes-lemez technológia meghatározó személyiségéről, a floppy lemez feltalálójáról elnevezett ún. Shugart törvény szerint: „A mágneses adathordozók egy bitjének ára másfél évente feleződik”.   Az IBM 5100 Hordozható Számítógép (1975) A körülbelül 23 kg-os és méretre az IBM írógépnél alig nagyobb 5100-ast a vállalat General Systems Division (GSD) részlege 1975 szeptemberében mutatta be. A cél az volt, hogy a személyi számítógép képességeit a mérnökök, tudósok bárhol segítségül hívhassák. 12-féle modellben volt kapható, különböző méretű adattárolókkal (ettől függően 8,975 és 19,975 dollár közötti áron). A gép egyaránt ismerte az APL és BASIC programnyelveket. Mai szemmel nézve robosztus méreteivel nehéz elhinni, hogy hordozható számítógépként funkcionált. Azonban összehasonlítva egy azonos tudású 60-as évek végi személyi számítógéppel a különbség számottevő: egy ugyanolyan képességű berendezés közel két íróasztal nagyságú és majdnem fél tonna volt. Az eszközt 1982-ben vonták ki a forgalomból.   A PC születése (1981) Amikor az IBM PC koncepciójának ötlete felmerült, először arra a kérdésre kellett választ adni, hogy egyáltalán miért akarna bárki hazavinni, birtokolni egy számítógépet? Néhány IT cég ekkor már határozott döntést hozott: például a Commodore, az Apple és az Atari is saját, magánszemélyek számára is használható méretű számítógéppel állt elő. Ezek után az IBM is úgy döntött, nem marad a partvonalon. Egy fiatal, energikus, mindössze 12 főből álló csapat kapta a feladatot, hogy dizájn és technológiai szempontok alapján összeállítsa az IBM saját termékét. A mérnök csapatban egy hölgy is helyet kapott: Patty McHugh. Ez a csapat dolgozott az IBM PC prototípusán, amivel nem csupán új típusú számítógépet teremtettek, hanem egy egész iparág alapjait fektették le. Egy másik csapattag, Mark Dean szavaival élve az akkoriban – az üzleti PC-k kategóriájában - nagyon vonzó árú, 1565 dolláros, széles körben hozzáférhető masina elérhetőbbé, „kisebbé” tette az egész világot. Az IBM PC az 1981-es, jelentős sajtóérdeklődés övezte bejelentés után valósággal a 80-as évek szimbólumává vált, a Time Magazin az 1982-es „Az év embere” kiadásában címlapjára emelte mint „Az év gépé”-t. Fénykorában az IBM PC-ből minden munkanap minden percében vásároltak egyet. A 5150-es modellt további fejlesztések követték: az 5160-as, IBM PC XT-re keresztelt modell, amely floppy lemezes és merevlemezes adattárolásra egyaránt alkalmas volt. Ezután jött az XT/370, a házi számítógépek világa felé nyitó PCjr és az IBM Portable PC (SCAMP). Ez utóbbi a hordozható számítógépek kultúráját és piacát teremtette meg, melyen az IBM 2005-ig jelen volt, ekkor adta el üzletágát a Lenovonak. Fontos állomás volt még a PC/AT és a PS/2 család megjelentetése. Az IBM PC technológiája az első pillanattól fogva nyílt architektúra volt, pontos leírásokkal a technikai jellemzőkről és komponensekről. Ennek köszönhetően az IBM PC fejlődésnek indulhatott, mert az egyes IT cégek IBM kompatibilis szoftvereket és periferikus eszközöket gyárthattak hozzá, a termék hatalmas előnyének számító moduláris felépítés ezt is lehetővé tette. Megjelenhettek a különböző összetételű, teljesítményű és formatervezésű személyi számítógépek és szoftverek, melyek már nem csak irodai munkára, hanem otthoni szórakozásra is alkalmasak voltak.   Watson (2011) 2011 februárjában láthatták az amerikai TV-nézők, amint Watson, az IBM szuperszámítógépe három menetben legyőzte emberi ellenfeleit a Jeopardy! történetének legkülönlegesebb sorozatában. Ember és gép Amerika legnépszerűbb vetélkedőjében mérte össze tudását.   Watson 100 db összekapcsolt IBM Power 7-es szerverből meríti erejét, amelyek 2800 számítógép analitikus képességét ötvözik, összesen mintegy 15 trillió bájt kapacitással. Az elektronikusan, szövegfájlként kapott kérdésekre ezernyi lehetséges választ gyűjt össze, ezeket megbízhatóságuk szerint sorrendbe állítja, s csak akkor jelentkezik válaszadásra, ha úgy ítéli meg, hogy az egyik válasz eléri az aktuálisan meghatározott megbízhatósági küszöböt.   Képességei igazi áttörést jelentenek a mesterséges intelligencia fejlődésében, hiszen a játék rejtvényeiben olyan komplex nyelvi megoldásokkal szembesült, mint a mögöttes jelentés, az irónia, vagy a szójáték. Ezek értelmezésével az emberi elme kitűnően boldogul, de a számítógépek mindeddig megtorpantak előtte. Az IBM azonban olyan technológiákkal vértezte fel számítógépét, amelyek arra szolgálnak, hogy Watson képes legyen óriási mennyiségű konkurens feladatot és adatállományt áttekinteni, miközben valós időben elemzi a rendelkezésre álló információkat.

Kezdhetjük a számítógép bekapcsolását? Csak így, minden előkészület nélkül egyből a bekapcsolással? Igen, hiszen már működik is, ha ezt a szöveget látja, de pár dolgot érdemes még ezt követően is megbeszélni. Írásunkban néhány ilyet szedtünk össze. A leírtak egy része független az operációs rendszertől, de olyat is olvashat itt, amely csak egyes operációs rendszerek esetén fordulnak elő.

Sokak számára jelent problémát a különböző információk feldolgozása. Cikkünk a legfontosabb szempontokra hívja fel a figyelmet anélkül, hogy komoly technológiai ismereteket feltételezne.